“Ha tudsz egy szóval úgy fordítani a dolgon, hogy megvilágosodjék a kérdés, akkor mért ködösítesz?
Ha tudsz egy mosollyal más arcára mosolyt csalni, akkor mért pártolod a mogorvaságot?
Ha tudsz egy kézmozdulattal másokon segíteni, mért tartod karjaidat béna lustaságban?
Ha tudsz szeretni, mért várod el, hogy előbb mások szeressenek?”
Mintha köd borulna rám ahogy az éjjelek lehûlnek.
Mind gyakrabban jut eszembe Anyám.
Mit oly sokszor elmulasztottam
- elmondanám, mert úgy érzem, hogy vár -
Jóvátenném, mit mulasztottam,
De nem lehet, mert már messze jár.
Oh mennyi mindent nem tettem meg.
Még nem késõ, te megteheted.
Megõszülve is maradj gyermek,
mond meg neki mennyire szereted.
Két keze érted dolgozott csak,
mindennél jobban szeretett
Az éjjelt is nappallá téve óvott téged
és vezetett míg lehetett, míg lehetett.
Amit akkor elfelejtettél
talán még jóvá teheted
hát menj, rohanj és simogasd meg
a téged védõ két kezet
Amíg lehet, amíg lehet.
S ha olykor nagyon elfáradtál
õ hozta vissza kedvedet
Õ tanított beszélni téged
nyitotta a szemedet
Mert szeretett, úgy szeretett.
Most vár valahol megfáradtan
nem kér sokat, csak keveset
hát szaladj hozzá,
Mondj egy jó szót,
Egy vigasztaló kedveset.
Tán még lehet, tán még lehet.
A szíve érted dobogott csak,
amíg belebetegedett
De õ titkolta, nem mutatta
nem mondta el, hogy szenvedett
csak mosolygott és nevetett.
Olvasom »
“Tiltakoztam, miért vagy más,
Távol éreztelek tőlem,
Rájöttem, az vagy,
Mi hiányzik belőlem.”
“Mi az ősidőkben egy voltunk: a vágyat és epekedést, hogy visszatérjünk az egyhez úgy hívják, hogy szeretet.”
(Platon)
