Reménytelen szerelem

egy komor este, a hold szürke fénye
tép utat a szomorú, halk sötétségbe;
sikolya hallatszik a sötét árnynak,
midõn szakad szét a gyötrõ bánat.

s helyébe eljõ, egy sötétebb kor,
hol már kínzó remény sem honol;
egy kietlen pusztaság, ez maradt,
hol nincs több hajnal, csak alkonyat.

e komor sötétben reszketve bújva,
írom végsõ soraimat újra meg újra;
kezem folyton csak inog, s remeg,
midõn papírra íveli, már kínzó neved.

tudom jól, elrontottam nagyon,
s hiába mondom: nem volt alakalom;
hisz lett volna, csak gyáva voltam
füledbe súgni legbensõ vágyam.

most és örökké a másé vagy már,
s engem csak gyötör a kínzó magány;
szívem darabokra tépi a sötétség,
nincs többé remény, nincs többé szép.

most, hogy eljött hát az utolsó alkonyat,
kívánom: testem nyugodjon por alatt;
hisz már nem vagyok senki többé,
érzelmek nélkül, a pusztán dermedek kõvé.
(ismeretlen)